UFO-k és szellemek

Itt vannak

2017, július 20: Egy nagy ház udvarán voltunk mindhárman. Nyár volt és meleg. Lámpák sem a házban, sem az udvaron nem égtek, de az éj sötétjében milliónyi csillag szórta a fényét szerte-szét. A férfi a fia problémáján aggódott. Nem tudta, mi a helyes. Ha beavatkozik, vagy, ha hagyja a dolgokat. A következő képkockán úgy jelent meg előttem, hogy egy kőtáblán feküdt, hanyatt, az eget bámulva. A fejét nem láttam és a lábait sem, csupán a napbarnította kockás hasizmát, melyet finoman megérintett a jobb mutatóujjam, miközben azt mondtam neki, hogy döntsön zsigerből, azaz bízzon a megérzéseiben. Ekkor Erika rám szólt, hogy ne avatkozzak bele mások dolgaiba, főleg ne a gyereknevelésbe, hisz nincs is gyerekem. Én visszaszóltam, hogy hagyjon békén, tudom, hogy miről beszélek, és ehhez egyáltalán nem kell, hogy legyen gyerekem. Aztán én is felnéztem az égre, és a csillagok között egyszerre még náluk is fényesebb pontok jelentek meg ezrével, és elkezdtek körbe-körbe mozogni, mint egy madárraj. Nagyon távol voltak, és valami csodálatos érzést ébresztett bennem a látvány. A férfi látta, de Erika nem. Felkiáltottam, hogy odanézz, de mire felnézett, a jelenés eltűnt, és ő újra lehajtotta a fejét. Ekkor azonban valami még sokkal szokatlanabb látvány tárult elém az égen. Ezernyi fényes négyszögből rendezetten összeálló alakzat jelent meg, és ez már sokkal közelebb volt, mint a korábban feltűnő fényraj. Ismét felkiáltottam, mert olyan hatalmas erővel hatott rám e jelenség, hogy azonnal rabul ejtett. „Itt vannak!”, mondtam, lenyűgözött megdöbbenéssel a hangomban, és átvillant az agyamon, hogy itt egy magasabb intelligencia mutatta meg magát egy pillanatra, amit éreztem is szinte minden sejtemben. Olyan érzés volt, mintha egy másik dimenzióba pillanthattam volna bele egy néhány másodpercre, merthogy ez a jelenés is eltűnt mire Erika újra felnézett az égre. Olyan béke, és öröm áradt a jelenségből, mint amilyet azok írnak le, akik meglátták a fényt és visszajöttek a halálból. Néhány pillanattal később ugyanez a jelenés már sokkal közelebbről mutatta meg magát. Szinte betakarta az egész éjjeli égboltot. Olyan volt, mintha egy városra néztünk volna le a magasból, csak épp fordítva, mert mi néztünk felfelé, valószínűleg megbabonázva, tátott szájjal, de erre már nem emlékszem. Ezt már Erika is látta és azt is, hogy ez a fényváros egyszer csak mintegy lekúszott az égről, és a következő pillanatban egy hatalmas katedrális állt közvetlenül előttünk. Hófehér falai voltak, mint egy mexikói templomnak, csak jóval hatalmasabb volt. Nem tudtunk ellenállni a vonzásának, és ahogy léptünk felé, a fehér fal egy hatalmas, lelógó, fonott kötelekből álló függönnyé vált, amit széthajtva beléptünk. Lehet, hogy a férfi is velünk tartott, de őrá már nem emlékszem. A félhomályban egyszer csak ott találtuk magunkat egy lócán. Erika balról mellettem, és egy idős ember az ő balján. Előttünk egy hatalmas kő asztal derengett, ami olyasmi volt, mint egy nagyon puritán oltár. Közepén egy igen furcsa dologra lettem figyelmes. Ekkor az Erika balján ülő öregember elkezdett hevesen magyarázni. Valamiféle szláv nyelven povedált. Felé hajoltam, és minden figyelmemet összpontosítva próbáltam kitalálni, hogy mit is akar mondani. Csak egy-két szót értettem, hála 12 év orosz nyelvtanulásnak, de végül világossá vált, hogy a kőasztal-oltáron levő alakra igyekezett felhívni a figyelmemet. Valami olyasmit mondott, hogy a szemét figyeljem. Ekkor vettem észre, hogy a furcsa alak az oltáron egy nyúl feje. Úgy nézett ki, mintha vöröses-barna agyagból készült volna. Oldalról láttam a tarkóját, a nagy füleit, és persze a szemét. Belenéztem, és ekkor a nyúlfej felénk fordult, és közelebb csúszott hozzánk. Ez már magában is elég lehetett volna ahhoz, hogy ott helyben elájuljon egy hétköznapi ember, és másnap egy elmegyógyintézetben találja magát, mint Hontalan a költő, miután megismerkedett Wolanddal és illusztris kíséretével a Patriarsije Prudin egy forró nyári éjszakán. Ekkor azonban a nyúl egyszer csak egy emberfejjé változott, és azt mondta, hogy most magyarul fogok beszélni, de később elmondok mindent úgy, hogy mások is értsék. Ekkor Erika feje lehanyatlott, mintha azt mondta volna, hogy na, ez már nekem is sok. Én felemeltem a fejét, és megfogtam a kezét, hogy nyugalmat sugározzak belé, mert minden döbbenet ellenére az egészet, mint valami csodát éltem át, és a következő pillanatban felébredtem…

Már megint itt vannak

2020, május 20: Gyulán, a kőhíd lépcsőjén lépkedtem lefelé a kis kávézó mellett. Éjszaka volt, de annyira tiszta idő, hogy kifejezetten világosnak hatott, pedig a Hold nem látszott az égbolton. A csillagok szokatlan fényt bocsájtottak ki. Mintha nem is csillagok, hanem inkább fénygömbök lennének. Különleges érzés töltött el, amint az eget kémlelve baktattam előre az élővíz csatorna partján, vagy, ahogy mi mondjuk: a „Kőrös alatt”, a gyalogos vashíd irányába. Hirtelen három, sebesen mozgó, diszkosz alakú, méretes tárgyat pillantottam meg úgy néhány száz méter magasságban a fejem felett. Szinte pillanatok alatt eltűntek, de tisztán láttam, hogy szabályos alakzatban repültek. Egy elől, kettő oldalt mögötte, egy háromszöget formálva. Smaragdzöld és acélkék színben pompáztak. És ez nem túlzás, mert kifejezetten gyönyörű látvány volt. Egyfajta eufórikus érzés futott át rajtam, mely még hosszasan velem maradt, miután kikerültek a látószögemből.

– De jó, UFO-k! – kiáltottam fel és vidáman lépdeltem tovább immár a lábaim elé nézve nehogy felbukjak valamiben, mert egy építkezés mellett haladtam el. Amint felnéztem, úgy 20 méternyire egy fiatal hölgy összeesett. Odasiettem, de addigra már feltápászkodott és leült egy padra.

– Minden rendben, haza tud menni? – Kérdeztem.

Már mosolygott, és egy férfi, akit addig nem láttam, beszélni kezdett hozzá. Gondoltam, hogy valószínűleg csak megszédült valamitől. Lehet, hogy ő is látott valamit, ami megzavarta az egyensúlyát? Aztán egy középkorú hölgy mellé értem. Összetalálkozott a tekintetünk, de nem ismertem. A lelkesedéstől áthatva, hirtelen csak annyit mondtam, hogy „UFO-k, látta?” De a hölgy semmi jelét nem mutatta annak, hogy valami különös dolog történt volna, így aztán tovább mentem. Az óvodánál befordultam balra a keskeny kis utcácskába. A mellette lévő körülkerített tér most nyitva volt, és szemmel láthatólag egy játszóteret rendeztek ott be. Ahogy haladtam előre, az égből jókora fénygolyók hullottak alá. Némelyikük úgy nézett ki, mint egy hatalmas szőlőfürt. Egy méretes golyó pont a kezeim közt landolt. Mire megfogtam olyan lett, mint egy nagy, átlátszó strandlabda.

– De jó! – gondoltam. Hazaviszem és megmutatom Erikának, mi pottyant az ölembe az égből. Aztán a játszótér végén egy fából készült tákolmányon kellett átbújnom, hogy kijussak. Körülményes volt, mert gyermekekre méretezték, de úgy láttam, sikerül. Félúton azonban valaki odaszólt, hogy álljak meg itt, és akkor mások nem tudnak átjutni. Ezt csak úgy viccesen mondta, mint amikor a gyerekek játékból egymás útját állják. Meg is álltam, belefeszítve magam a lécek közé. Ekkor azonban ez az ember taszajtott rajtam egy nagyot, és abban a pillanatban felébredtem.

A kellemetlen lökés ellenére még mindig bennem volt az UFO-k látványának csodálatos élménye. Át is engedtem magam egy kicsit ennek az álombéli emléknek, s szinte azon nyomban egy erőteljes borzongás terjedt végig a fejem búbjától a lábam ujjáig: egy igencsak furcsa érzés. Az első pillanatban félelmetes, aztán már nem annyira, de nem mondhatnám, hogy egy csúcs orgazmushoz lehetett volna hasonlítani ezt az egész testre kiható érzetet. Inkább volt borzongás, mint kellemes bizsergés. Átfutott rajtam egy megérzés, hogy van valaki, vagy valami a házban. A szemeimet nem mertem kinyitni, csak annyira, hogy rápislantottam az órára. Hajnali 3 óra 55 percet mutatott. Mivel néhány hónappal korábban már volt hasonló érzetem egy álomból való felébredést követően, úgy döntöttem, hogy ugyanúgy járok el, mint akkor. Gondolatban megkérdeztem, hogy van-e itt valaki, s ha igen, mit akar. Válaszként ismét átfutott a testemen ugyanaz a borzongás és éreztem valaminek a jelenlétét, de nem mertem körbenézni a szobában. Megkérdeztem hát, hogy milyen szándéka van. Barát, vagy ellenség? Ismét csak egy, az egész testemen végigáramló, borzongás volt a válasz. Ebből még nem tudtam eldönteni, hogy miféle entitással állok szemben. Vagy csak a saját ijedtségem okozza ezt a furcsa érzetet? Erre is kértem választ. Ez csak én vagyok, vagy valami valóban jelen van itt? Esetleg egy UFO, mely az álomban látott járművel érkezett látogatóba? Ha igen, akkor gondoltam, megkérem, hogy gyógyítson. Szinte nincs is olyan ízületem, melyen ne tudna javítani egy magasabb tudati síkon levő entitás. Ekkor ismét áthatolt rajtam a borzongás, de most kétszerezett erővel, mintegy nyomatékosítva, hogy ez nem belőlem ered. Mindazonáltal most már nem ijesztett meg annyira. Talán már megszoktam, mint az ősember a tüzet – gondoltam. Ami mégis ijesztő volt kissé, az a hatalmas erő, mely e különös átrezegtetést véghezvitte. Jött azonban egy olyan érzésem is, mint amikor egy keserű orvosságot veszünk magunkhoz. Kellemetlen, de tudjuk, hogy segít a gyógyulásban. Kezdetben pedig talán a váratlanság, az ismeretlentől való félelem okozott némi ellenállást ezzel az erővel szemben, amit borzongásként éltem meg. A bizonytalanság ekkor még nem múlt el. Újra megkérdeztem, hogy most gyógyítottak, vagy mi történt? Természetemnél fogva elsősorban is úgy véltem, hogy amennyiben az, amit érzékeltem, egy magasabb tudati szintről érkezett entitás, akkor csak azért jöhetett, hogy a segítségemre legyen. Válasz azonban nem érkezett, és hiába próbáltam újra felidézni azt a jelenlétet a képzeletemben, mely ezeket a szokatlan fiziológiás reakciókat kiváltotta, nem sikerült, és ez után már nem is történt semmi. Hosszú percek teltek el így. Éreztem, hogy lassan elnyom az álom. Félálomban lehettem, amikor szinte a semmiből, hisz az elalvás előtti teljesen gondolattalan kegyelmi állapotban voltam, beugrott az elmémbe egy név: Imhotep. Aztán néhány perccel, vagy pillanattal később az, hogy, Thot, és elaludtam.

Amikor reggel elmeséltem az éjszakai élményemet Erikának, nem is emlékeztem erre a két névre. Később azonban előjött Thot neve, és az is, hogy valaki volt előtte, de arra nem emlékeztem, hogy ki. Lehet, hogy nem is félálomban ugrottak be ezek a nevek, hanem már álmodtam, s ezért olyan nehéz felidézni? Tudtam, hogy Thot egy ősi egyiptomi isten, akit a görögök révén Hermész Triszmegisztosz néven is ismerünk, de azért rákerestem a neten. Meg is leltem, amit kerestem. Imhotep neve ugrott be akkor Thot előtt az elmémbe. Imhotep egy nagyhírű egyiptomi pap, bölcs és gyógyító, aki a krisztus előtti 27. században élt, de később isteni minőségbe emelték, és így összemosódott Thot isten személyével. Ekkor ébredtem rá, hogy ez a két név válasz lehetett a kérdésemre, hogy gyógyítást kaptam-e. Egészen bizonyos vagyok ugyanis abban, hogy a legkülönfélébb civilizációkkal is képesek vagyunk metaforák révén kommunikálni. Kérdeztem tőlük valamit, és miért ne válaszoltak volna? A két név talán egy rejtett üzenet volt, mely szerint Imhotep/Thot energetikája, azaz egy felemelő isteni erő érintett meg ezen a hajnalon. Szép is lenne – gondoltam – de még mindig bizonytalan voltam.

Ez után nem kevés kétkedéssel az elmémben beillesztettem egy CD-t a lejátszóba, hogy elkezdjem az öt tibeti jógagyakorlatot, melyet minden reggel zenére csinálok. Elindítottam a CD lejátszót, és zene helyett valami éktelen, csikorgó, nyikorgó zajt árasztott, de csak a hozzám közelebb lévő hangfalból. Ilyet pedig még soha nem produkált ez a viszonylag új, márkás lejátszó. Az is nagyon fura volt, hogy csak az egyik hangszóró szólt. A másik nem. Oly iszonyú hangokat hallatott, mint amikor műkövet csiszolnak épp a fülünk tövénél. Ijedtemben először azt sem tudtam, mihez kezdjek. Aztán felkaptam a távirányítót, és erőteljesen megnyomtam a piros, kikapcsoló gombot. Az elviselhetetlen zaj maradt. Nem reagált a lejátszó a kikapcsolásra. Ismét megnyomtam a piros gombot, de semmi nem változott. Aztán a harmadik próbálkozásra már sikerült kikapcsolni a készüléket. Kinyitottam a CD tálcát, hogy megnézzem, vajon fordítva tettem-e be a CD-t? De a CD rendesen állt és a helyén volt. Visszatoltam hát a tálcát, és reménykedve újraindítottam. Mintha misem történt volna, lágy meditációs zene áradt szét a hangszórókból, mely háttérként szolgált a mindennapi reggeli tornához.

Úgy 16 évvel ezelőtt lehet, hogy teljesen átsiklottam volna ezeken az eseményeken. Most azonban, amikor a szemléletembe már mélyen beégetődött, hogy nincsenek véletlenek, úgy gondoltam, helyesen teszem, ha leírom sorban az eseményeket. Ki tudja, mi jön még ezután? Különösen annak fényében, ami 2017, július 20-án történt, s amiről az „Itt vannak” című írásomban emlékeztem meg.

Kik vannak itt már megint

2020, május 26: Álmomban arra ébredtem, hogy egy igen erőteljes, nagyon kellemes bizsergés rezegteti át az egész testemet. Éreztem, hogy van valaki a szobában. Este, lefekvés előtt elhatároztam, ha a május 20-i esethez hasonlóan, ismét érzékelem éjjel egy bármiféle entitás jelenlétét, kinyitom a szemem, és szembesülök vele. Így is tettem, és megkérdeztem, hogy ki van itt, és mit akar. Ekkor egy talán még erőteljesebb, szinte érzéki, és nagyon szeretetteljes bizsergést és melegséget éreztem az egész lényemben. Olyan volt, mintha valami isteni lény megsimogatott volna. Felültem az ágyamban, és kértem, hogy mutassa meg magát. Ekkor egy fekete hajú, középkorú nőalak öltött alakot a szemeim előtt, és nyúlt felém, hogy ismét megérintsen. A következő pillanatban azonban két hasonló korú férfit pillantottam meg, amint húzzák vissza, megakadályozván az újabb érintést. A nő ekkor kétségbeesetten könyörögni kezdett, hogy mentsem meg ettől a két férfitől. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ki kell lépnem ebből a helyzetből, és egy határozott mozdulattal húztam egy vonalat közénk, leválasztva őket az aurámról. Megkérdeztem újra, hogy kik, és mit akarnak. Az egyik férfit talán Ricsinek hívták, de nem emlékszem biztosan. A nő is mondta a nevét, de nem jegyeztem meg. Nagyon rossz vagyok a nevekkel. Szinte azonnal elfelejtem őket a bemutatkozás után. A másik férfi nevét is kérdeztem, de az nem mondta meg. Felkeltem, hogy felgyújtsam a villanyt. A kapcsoló azonban nem működött. Kimentem a szobából, és a fürdőszoba melletti kapcsolót kezdtem nyomkodni, de az sem működött. Furcsa volt a kapcsoló alakja is. Másként nézett ki, mint amilyennek emlékezetem szerint lennie kellett volna. Nálunk nagyméretű villanykapcsoló van, ez meg kicsi volt, mint amilyen a lépcsőházakban van. Aztán próbálkoztam Erika szobájában. Beléptem volna a nyitott ajtón, de egy fura, ismeretlen formájú bútor állta az utamat. Visszafordultam a látogatóim felé, még egy ideig kérdezgettem a másik férfi nevét, s azt, hogy mit akarnak.

Aztán egyszer csak ténylegesen felébredtem, és realizáltam, hogy ez egy igen fura álom volt. Most már a megszokott valóságunkban is kinyitottam a szemem, és ránéztem az órára. Hajnali 3 óra 27 percet mutatott. Ekkor, mintegy nyomatékként ismét éreztem egy bizsergést a testemben, de ez már nagyságrendekkel enyhébb volt, mint az előbbiek, és túlzottan kellemesnek sem lehetett mondani. Lehet, hogy ekkor távoztak a látogatók? Felkapcsoltam a villanyt és kimentem. A lakásban minden olyan volt, mint előző este. Ittam egy kis vizet, és visszafeküdtem. Jó ideig nem jött a szememre az álom. Bennem maradt egy kissé kellemetlen érzés, hogy segítséget kértek tőlem, és én elzárkóztam előle. Azt viszont nem láttam, mit tehettem volna ezekért az eltévedt lelkekért. Aztán jött egy gondolat, hogy ez nem is az én dolgom. Megkértem hát a Teremtőt, hogy gyakoroljon kegyelmet e tévelygő lelkek számára. Tisztítsa meg őket és oldja fel szemmel láthatólag igen fájdalmas karmájuk alól.

Ez után már hamarosan sikerült újra elaludnom. Másnap reggel nyugodtan ébredtem. Béke volt a lelkemben, és egész nap különösen kellemes testi érzetek jelezték, hogy amit az éjjel folyamán csináltam, azt az univerzum nagyra értékelte.